XL – Szimónidésztől
Az összes földi esemény
Jupiter kezén van, ó fiam, Jupiterén,
Minthogy tehetsége révén
Az ő szava a döntő.
De a távoli jövő
Vak elménket aggasztja, és magára vonja,
Pedig az emberi idő,
Ahogy az ég a szerencsénket forgatja,
Nem tart, csak napról napra.
Boldogító látszatok szép reménye
Táplál valamennyiünket,
Mindenki töri magát érte, hiába:
Ki a megfelelő napra
Vár, ki pedig időszakra;
A földön nincs olyan élő,
Aki ne képzelne a jövőbeni évre
Kezes, nagylelkű isteneket,
Plútót is beleértve.
De íme, még mielőtt a remény révbe érne,
Van, kit utolér az öregség,
Van, kit Léthé sötétjébe visz a betegség,
Ezt a zord Mars és amazt a hullámzó szenvedély
Ragadja magával; van, akit fölemészt
A tengernyi gyászos gond, vagy a nyaka köré
Hurkot vet a halálba menekülő.
Ekképpen ezerféle
Baj ijesztő serege
Bántja és emészti a szegény halandót, míg élő.
Én inkább hajlok arra,
Hogy a bölcs és a közös tévhitektől nem függő
Ember nem támogatja
A kínt; sem a maga baja,
Sem a szenvedés iránt nem táplál ily szerelmet.
Lipp Márta fordítása
XL – Dal greco di Simonide
Ogni mondano evento
È di Giove in poter, di Giove, o figlio,
Che giusta suo talento
Ogni cosa dispone.
Ma di lunga stagione
Nostro cieco pensier s’affanna e cura,
Benchè l’umana etate,
Come destina il ciel nostra ventura,
Di giorno in giorno dura.
La bella speme tutti ci nutrica
Di sembianze beate,
Onde ciascuno indarno s’affatica:
Altri l’aurora amica,
Altri l’etade aspetta;
E nullo in terra vive
Cui nell’anno avvenir facili e pii
Con Pluto gli altri iddii
La mente non prometta.
Ecco pria che la speme in porto arrive,
Qual da vecchiezza è giunto
E qual da morbi al bruno Lete addutto;
Questo il rigido Marte, e quello il flutto
Del pelago rapisce; altri consunto
da negre cure, o tristo nodo al collo
Circondando, sotterra si rifugge.
Così di mille mali
I miseri mortali
Volgo fiero e diverso agita e strugge.
Ma per sentenza mia,
Uom saggio e sciolto dal comune errore,
Patir non sosterria,
Nè porrebbe al dolore
Ed al mal proprio suo cotanto amore.
1823 vége és 24 eleje
Leopardi 1823 utolsó és 24 első hónapjaiban készítette a két, úgynevezett Szimónidész fordítást. A Cantiban, a saját versek között, 1835-ben szerepelnek először. Ez a vers a kötet sorrendjében megelőzi a Dello stesso (Ugyanazé) címűt. Többször átírta mind a kettőt, fokozatosan függetlenedett a saját verse alapjául szolgáló művektől. De a cím arra utal, hogy mindvégig kitartott az eredeti szerző alapgondolata mellett. A címekkel jelezte, hogy közös keretben kell érteni a két verset.
Az újabb kutatások szerint a Dello stesso valóban Szimónidész versére alapul, de ez nem. Ennek a versnek az eredetijét az amorgói Szemonidesz írta, aki egy jó évszázaddal korábban élt, mint Szimónidész, az időszámítás előtti VII. században. Néhány tudós szerint ő volt az első jambikus költő, mégpedig „modern” jambikus költő.
Feltételezhető, hogy Leopardi nem tudta, hogy két eltérő költőé a vers, amit lefordított. Bár engem nem lepne meg, ha sejtette volna. Tudni nem lehetett, mert az ő idejében, és még sokáig, Szemonidesz verseinek jó részét Szimónidésznek tulajdonították.
Mindegy is, hogy sejtette-e vagy sem. Az, hogy „egybeértette” a kettőt, önmagában alkotás. Nem csak a két költő közti több mint 100 évet kötötte össze, hanem személyében létrehozta egy ma is kínzó gondolatnak számunkra már több mint két és félezer éves ívét.
Kép: Paul-Élie Ranson, Nadic landscape.
