A leghitványabb zárka
Nincs még elég késő ahhoz, hogy meghaljanak.
Meg van terítve az asztal.
Közvetlenek és meztelenek, megvilágítja
őket valami fény, amiről nem tudni, honnan
jön, az asztalon haldokolnak vérpiszkos
ujjakkal, tengermarta pofák.
Őket nem is az ételek vonzzák,
hanem a rafinált összjátékok,
az a modor, ahogyan az oldal átitatódik a zsírral,
és új formákat nyernek a betűk,
amikor a nyál is majdnem kicsordul tőlük.
Mondják, olvasásokhoz legjobb az asztal.
Még ha nem is olyan kifinomult a mondattan,
bizonyos távolságot adnak az ételnek, a szemet
a lefelé hatoló formák belőlük
vezérlik.
Mit is jelenthetne vajon a kaszák után vágyakozó urna,
a kő belül a testben, a becsapás magát túlélő bánattal?
Néha kiütköznek a húson a csontok,
és a zsírral
a zsír újul egyfolytában, egy bármilyen pontot
áttetszővé tesz, hogy nőjön,
és a kezek
az idegen tárgyakban elvesznek,
azokban, amikhez még sose volt képük.
Lipp Márta fordítása
ÚLTIMA CELA
Ainda não é muito tarde para morrerem.
A mesa está servida.
Próximos e nus, iluminados por uma luz
que não se sabe de onde vem, eles agonizam
à mesa, com os dedos sujos de sangue,
as bocas queimadas pelo mar.
Não é tanto o prato que os atrai,
mas a sutileza da sintaxe,
a maneira como a página se impregna de gordura
e as letras ganham novas formas
quando a saliva desliza sobre elas.
Alguns dizem que se deve ler à mesa
sem essa tal sutileza da sintaxe, dando á refeição
uma certa distância, afastando-a dos olhos
através de formações erosivas,
verticais.
Que sentido teria então urna nostalgia de foices,
a pedra dentro do copo, a ferida além da armadilha?
Às vezes, os ossos escapam à carne,
a gordura,
novamente a gordura, torna transparente
um ponto qualquer do papel
e as mãos
se perdem em objetos estranhos,
para os quais nunca foram projetadas.
2005.
Kép:Maria Elena Vieira da Silva, Könyvtár, 1949.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: