Dal Leopardinak
De óh, elhaló hangon egyre jajgat
És feleselget a kétségbeesett szív:
„Ha nem valódi az eszme, az eszmét kitől kaptam?
Ha sem jóság, sem igazság nem létezik,
Miért van az, hogy a szív küzdelemre áhítozik,
Hogy védje a hiábavaló eszméit?
Ha színlelt a küldetés- és az Isten hit,
Ki tudja, hogy vajon mi is az emberi szív,
Miért van az emberi szív és az ítélőképesség,
Tudni, mi a jó, mi a rossz? Ha őrültség
Az igazat akarni, miért látszik
Jónak az igaz; mért van, hogy a jóság
A vágy? Mily kegyetlen, igazságtalan
Hitet adni, ha hinnünk nem tartozás?
Ha a bizonytalan világ és a kétség,
Ha a mulandó élet másik
Felében létezik a bensőséges, mély
Értelem, és a történetből a végső képkocka,
Mért van egy ingatag világban, ami átmeneti,
Ahol mindenből illékony és kétes jön ki,
Ma egy katasztrófa, egy bántás, a szív
Csak a fájdalom számára nyit?”
{…}
Ugyanígy az elvont Ész sötétben és Hasztalan magasztosan
Párbeszédet folytat önmagában, a szív
Az értelemhez beszél hangosan
Magában, és nincs béke, és következmény sincs,
Mindegyik mintha csak ő lenne magában.
Lipp Márta fordítása
Giacomo Leopardi Fernando Pessoa
1798. június 29. Recanati – 1887. június 13. Lisszabon-
1837. június 14. Nápoly 1935. november 30. Lisszabon
CANTO A LEOPARDI
Ah, mas da voz exâmine pranteia
O coração aflito respondendo:
«Se é falsa a ideia, quem me deu a ideia?
Se não há nem bondade nem justiça
Porque é que anseia o coração na liça
Os seus inúteis mitos defendendo?
Se é falso crer num deus ou num destino
Que saiba o que é o coração humano,
Porque há o humano coração e o tino
Que tem do bem e o mal? Ah, se é insano
Querer justiça, porque na justiça
Querer o bem, para que o bem querer?
Que maldade, que […] , que injustiça
Nos fez para crer, se não devemos crer?
Se o dúbio e incerto mundo,
Se a vida transitória
Têm noutra parte o íntimo e profundo
Sentido, e o quadro último da história,
Porque há um mundo transitório e incerto
Onde ando por incerteza e transição,
Hoje um mal, uma dor, e […] , aberto
Um só dorido coração?»
[…]
Assim, na noite abstracta da Razão, Inutilmente, majestosamente,
Dialoga consigo o coração,
Fala alto a si mesma a mente;
E não há paz nem conclusão,
Tudo é como se fora inexistente.
1934
Poesias Inéditas (1930-1935). Fernando Pessoa. (Nota prévia de Jorge Nemésio.) Lisboa: Ática, 1955 (imp. 1990).
Kép: Joan Miró, Tánc, 1925.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: