Sempre caro mi fu quest’ermo colle, e questa siepe, che da tanta parte dell’ultimo orizzonte il guardo esclude. Ma sedendo e mirando, interminati spazi di là da quella, e sovrumani silenzi, e profondissima quïete io nel pensier mi fingo, ove per poco il cor non si spaura. E come il vento odo stormir tra queste piante, io quello infinito silenzio a questa voce vo comparando: e mi sovvien l’eterno, e le morte stagioni, e la presente e viva, e il suon di lei. Così tra questa immensità s’annega il pensier mio: e il naufragar m’è dolce in questo mare.
1819.
A valóság két parányi részlete kétféle végtelent idéz meg, és ez osztja két részre a verset.
Az első a sövény, ami elzárja a látványt, és ezáltal megmozdítja a képzeletet. Arra késztet, hogy belehelyezzük magunkat abba a térbe, amit csak belülről látunk. Azaz önmagunknak eljátsszuk, hogy ott vagyunk. Ez a végtelen mozdulatlan.
A második a hang, a konkrét helyzetben a levelek közt susogó szél hangja. Ez szintén korlátozó, de ezúttal a képzelet számára. Visszahoz a jelenbe, és a segítségével nem képek, hanem képzetek kezdenek áramlani. Egy másik végtelen bomlik ki, de nem térben, hanem időben. Ez a végtelen, szemben az előzővel, mozgásban van.
Ennek roppant méreteibe belefullad a gondolat, az első emberfölötti nagyságától pedig megterhelődik, majdhogynem elcsügged a szív.
Ahogy Radó Antal szóhasználatából adja magát, a szellem és a lélek, de fogalmazzunk köznapibban, a gondolat és az érzés, a két nagyhatalom, ami az embert kormányozza, különbözőképpen reagál a saját végtelenségére. De az Én, míg él (?), a gondolatot is és az érzést is kormányozza. A versben visszavonja magát a tér végtelenjéből, de kellemes, jó érzés neki beleolvadni az idő végtelenjébe, az örökkévalóba, aminek része a jelen, és ami ebben a kivételes helyzetben része a jelennek.
A fordítások egy lényegi ponton különböznek egymástól. Abban, hogy hogyan reagál a szív
Leopardi roppant nyelvi leleménye nem köti meg, hogy a vers megragadásának pillanatában merrefelé keressük a szót, ami az érzést kifejezi. Az ember szíve, ha beleéli magát, amibe ő, és azonnal reagál, kettőt tehet: ösztönösen ellenáll vagy hasonul. De mint az életben mindig, itt is van egy harmadik megoldás, az „okos” szívé, aki számba vesz és belátja, ami lehető. Nem átveszi az emberfeletti nyugalmat, hanem belenyugszik.
Az eredeti szóhasználat (si spaura) által felkínált fogalmak itt a következők: elcsügged, megadja magát, ráterheli magára ezt a nem emberi léptékű nyugalmat, és elcsitul.
Majdhogynem.
Megismétlem ezt a szót, mert fontos eleme a versnek (per poco il cor non si spaura). Kis híján, de azért mégse. Ami arra is utal, hogy ez az egész színlelés, játék, nem igazi. Leopardi egyértelmű kifejezésével (io nel pensier mi fingo), „úgy csinálok, mintha”, ez egy képzeletben végbemenő színészi teljesítmény, egy alkotás is egyben.
A magyar fordításokban ez a kreatív, tulajdonképpen játékos elem nincs előtérben vagy egyenesen elsikkad. Ennek megfelelően nálunk a szív ellenáll, mégpedig úgy, hogy fél. Ha nem is nagyon, de azért mégis. Szabó Lőrinc szíve „megborzong”, Rába Györgyé „beleborzong” és Radó Antal szívét ez a végtelen „majdnem összeborzogatja”. A „borzong” szó a „szent borzadályt” juttatja az ember eszébe, ami a fenséges, végső soron az Isten félelem felé viszi az értelmezést. Radó vezette ezt be így, aki az 1800-as évek végén Leopardi első komoly hazai fordítója volt. Ezt veszi át Szabó Lőrinc és az ötvenes évek végén készült fordításában Rába György is.
Érdemes alaposan elolvasni mindhármat. Gyönyörűek. Persze zseniális Szabó Lőrinc verse, és ezt a nyomot követi Rába is, de mindketten alapvetően építenek Radóra. Nekem az ő fordítása adta a legtöbbet, mert ez áll a legközelebb az eredeti vers gondolatához.
A végtelenség
Mindég szerettem én ezt a puszta halmot
Meg e sövényt, amely a láthatárt
Oly sok helyütt rekeszti tőlem el
De itten ülve, s nézve: rajta túl
Határtalan nagy űrt, mély mély nyúgodalmat
És föld feletti csöndet képzelek,
Mely szívem majdnem összeborzogatja.
S amint a szél átzúg a lombokon,
Én azt az óriási némaságot
E zajjal mérem össze; s az öröklét
Tünik eszembe, s a holt századok
És ez, mely él, s oly hangos. S szellemem
E véghetetlenségben elmerűl,
S habjában édes a hajótörés.
Radó Antal fordítása
A végtelen
Mindig szerettem ezt a puszta dombot s ezt a vad sövényt, mely a szemet úgy elrekeszti a messzi horizonttól, de, míg itt ülök s szemlélődöm, ott túl mérhetetlen térség, emberfölötti csönd és oly mély, olyan mély nyugalom nyílik agyam elé, hogy a szivem szinte megborzong. S ahogy átviharzik e lombokon a szél, összevetem azt a végtelen csöndet s ezt a hangot: s az örökkévalóság jut eszembe, s a halott idők, és a mai kor, az élő s hangos. Gondolatom a határtalanba merül; s ebben a tengerben oly édes megsemmisülni.
Szabó Lőrinc fordítása
A végtelenség
Szivemhez nőtt e kicsi domb magánya s a vadon sövény függönye előttem körös-körül a messzi szemhatáron. Itt ülök és merengésembe kondul határtalan terek emberfölötti csöndje a távolból, s képzeletem mély- mély nyugalomra eszmél. Még a szív is beleborzong. S ahogy hallom az ágak között zörgő szelet, ehhez a hanghoz hasonlítom most a csönd végtelenjét, s elémtárul az örökkévalóság, a sok halott kor, s aztán ez a mái és olyan lármás. De a mérhetetlen elnyeli a gondolatom egészen, s a hajótörés e tengerben édes.
Rába György fordítása
Leopardinál az élmény része, ahogy a kétértelmű és az egyértelmű birodalmában mozog. Lehetővé teszi az embernek, hogy elgondolkodjon azon, ami túl van az egyértelműn, és arra készteti, hogy megtalálja a maga egyértelmű gondolatát.
Az angol nyelvű fordításokban bőven van példa a szív mindhárom viszonyulására. Közös viszont, hogy többnyire nem mosódik el bennük a „mintha”, a képzeletben végbemenő kreatív színjáték. A fordítások többsége meglehetősen szöveg hű, és a stílus is igazodik Leopardi választékosságában is egyszerű, világos kifejezésmódjához.
Rengeteg angol fordítás van a neten. És nemcsak hivatásos fordítóktól. Öröm öntötte el a szívemet, mert úgy tűnik, gyakorlat vagy legalábbis tendencia az, amire én vágyom, hogy akit megragadott egy vers, maga is lefordítja, hogy pontosabban értse, mit is írt a költő. De nagyon sok neves fordítás is fönt van, angol is, amerikai is, a régiek éppúgy, mint az egészen frissek, amik sokasodnak. Úgy tűnik, mintha arrafelé Leopardi reneszánsz lenne, annyira szaporodnak a jobbnál jobb újrafordítások.
Leopardi első angol nyelvű tolmácsolója Frederick Townsend volt, akinek 1837-ben jelent meg a Leopardi verseskötete. A fordítása ma is jelen van, úgy a könyvpiacon, mint a mindennapokban, és nemcsak az iskolákban, hanem a blogokban is. Ő Radó előtt mintegy 50 évvel így fordította a verset:
The Infinite
This lonely hill to me was ever dear, This hedge, which shuts from view so large a part Of the remote horizon. As I sit And gaze, absorbed, I in my thought conceive The boundless spaces that beyond it range, The silence supernatural, and rest Profound; and for a moment I am calm. And as I listen to the wind, that through These trees is murmuring, its plaintive voice I with that infinite compare; And things eternal I recall, and all The seasons dead, and this, that round me lives, And utters its complaint. Thus wandering My thought in this immensity is drowned; And sweet to me is shipwreck on this sea.
Szó szerinti fordításban:
A végtelen
Ez a magányos domb örökké kedves volt nekem,
És a sövény, ami elzárja a tekintettől oly nagy részét
A távoli horizontnak. Ahogy ülök
És bámulok, gondolatban megalkotom
A határtalan tereket, amik rajta túl sorakoznak,
Az emberfeletti csendet és a mély
Nyugalmat; és egy pillanatra nyugodt vagyok.
És ahogy hallom a szelet, mely ezeken
A fákon keresztülmorajlik, ennek panaszos hangját
Azzal a végtelennel összehasonlítom;
És az örökkévaló dolgokat felidézem, és minden
Halott kort, és ezt, ami körülöttem él,
És kifejezi a panaszát. Imígyen kalandozva
A gondolatom ebbe a roppant tágasságba belefullad;
És édes nekem a hajótörés ezen a tengeren.
Az újabbak közül A. S. Kline fordítását választottam, ami 2003-ban készült.
The Infinite
It was always dear to me, this solitary hill,
and this hedgerow here, that closes off my view,
from so much of the ultimate horizon.
But sitting here, and watching here,
in thought, I create interminable spaces,
greater than human silences, and deepest
quiet, where the heart barely fails to terrify.
When I hear the wind, blowing among these leaves,
I go on to compare that infinite silence
with this voice, and I remember the eternal
and the dead seasons, and the living present,
and its sound, so that in this immensity
my thoughts are drowned, and shipwreck
seems sweet to me in this sea.
Szó szerinti fordításban:
A végtelen
Mindig kedves volt nekem ez a magányos domb
és ez a sövény itt, ami elzárja előlem a kilátás
nagy részét a szélső horizonttól.
De ahogy itt ülök és figyelek,
gondolatban létrehozok végeérhetetlen tereket,
az emberinél nagyobb csöndeket és a legmélyebb
nyugalmat, ahol a szív már félni se tud.
Mikor hallom, ahogy fúj a szél a levelek között,
összehasonlítom azt a végtelen csöndet
ezzel a hanggal, és eszembe jut az örökkévaló
és a halott korok, és az élő jelen,
és annak a hangja, úgy hogy ebbe a határtalanba
a gondolataim beléfúlnak, és a hajótörés
édesnek tűnik nekem ezen a tengeren.
Így hangzik a vers angolul. Kicsit furcsának tűnhet, hogyháromszor is nekirugaszkodik a színész, és csak negyedikre mondja végig a verset. De ez egy főpróba felvétele.
Az olasz videó Mario Martone Leopardi-fillmjéből való (Il giovane favoloso – A mesébe illő ifjú), a Leopardit alakító Elio Germano előadásában.
A filmről készült blogbejegyzés:
https://pensieri.cafeblog.hu/2016/07/
Kép: Recanati, Leopardi szülővárosa, ahol a verset írta, mindössze 20 éves korában, 2 év híján 200 éve. És ez lett a világ legtöbb nyelvre lefordított verseinek egyike. A fotó a Leopardi kastélyhoz, a „Végtelen dombjához” mutatja az utat. A hely megsérült az októberi földrengésben, és talán helyrehozhatatlan károkat szenvedett.
Rába György: Leopardi: Magános élet. Bp. 1958. Magvető. 68-77 p.
És korábbi fordításban:
Giacomo Leopardi Összes lyrai versei. Alfred De Musset Válogatott költeményei. Fordította Radó Antal 1890. Bp. 1906. Lampel Róbert (Wodianer F. és fiai) Cs. És Kir. Udvari könyvkereskedés kiadása. 143-152. p.
As palavras aproximam: prendem-soltam são montanhas de espuma que se faz-desfaz na areia da fala
Soltam freios abrem clareiras no medo fazem pausa na aflição
Ou então não: matam afogam separam definitivamente
Amando muito muito ficamos sem palavras
In.: O pavão negro. Lisboa: Assírio e Alvim, 2003.
Ana Hatherly
(valódi neve Ana Maria de Lourdes Rocha Alves): 1929. május 8. Porto – 2015 augusztus 5. Lisszabon. Portugál költő, filológus. Az experimentális költészet és irodalmi mozgalom úttörőjeként tartják számon. Számtalan díjat kapott, nemcsak Portugáliában, hanem Brazíliában, Franciaországban és Horvátországban is.
Se eu pudesse dar-te aquilo que não tenho e que fora de mim jamais se encontra Se eu pudesse dar-te aquilo com que sonhas e o que só por mim poderá ter sonhado
Se eu pudesse dar-te o sopro que me foge e que fora de mim jamais se encontra Se eu pudesse dar-te aquilo que descubro e descobrir-te o que de mim se esconde
Então serias aquele que existe e o que só por mim poderá ter sonhado
1998. (A Idade da Escrita)
Ana Hatherly
(valódi neve Ana Maria de Lourdes Rocha Alves) 1929. május 8. Porto – 2015 augusztus 5. Lisszabon. Portugál költő, filológus. Az experimentális költészet és irodalmi mozgalom úttörőjeként tartják számon. Számtalan díjat kapott, nemcsak Portugáliában, hanem Brazíliában, Franciaországban és Horvátországban is.
