SOPHIA DE MELLO BREYNER ANDRESEN:
A tökéletes óra…
A tökéletes óra ez mikor elcsendesül
Az ember zaklatott mormolása
És megszólal végre egész legbelül
A fásult álmok mélyről jövő hangja.
Ez az az óra melyben a rózsák azok maradtak
Amik a perzsa kertben voltak
Ahol Szádi és Háfiz nézte és imádta őket.
Ez az óra titkos hangokat
Rejt melyeket a vágyaim akartak és idéztek.
Ez az az óra amelyikben most már csak
A levelek beszélgetnek levelekkel.
Ez az az óra ami megsemmisíti az időt
És a saját arcomat sem ismerem fel.
1947.
Elveszített kert
Virágba borult kert, a sohasem volt kert,
Tele képpel, de a formája nem szilárd,
Benned szétosztódott az óriás világ,
A szeretettel és a magánnyal terhelt.
A fák zöldje abban a lángban égett,
Ami a vöröslő rózsákból ömlött,
A káprázatos létezés belépett
A kavargásba, ahol minden létrejött.
A mennyországi istenek és a poklok
Mozgalmasságát hordta magában a fény,
És itt az esély és az épp nem létezés
Pillanata az örökkévalóság volt.
De benned a mozdulat széttöredezett,
A mozgás, amit egy sűrűbb lét egybetett,
Mert megvolt mindig a többi lebegő
Kert is, az elveszett és a lehető.
1944.
Az áttetsző
Uram szabadíts meg minket az áttetsző veszélyes játékától
A mi lelkünk óceánjának mélyén nem korall és kagyló hanem
Kívül rekesztett vágy van
És nem tudjuk jól hogy a vágyak amik csendben
Irányítanak mind valami tompa dallam
És hogy egy nap váratlanul megjelennek
A katasztrófák nagy sima udvarán
1975
Szibillák
Szibillák, egész szeretetlenül és vakon,
A komor barlangok belsejében.
Az űrt, mint a tüzet szítják,
Amíg a testetlen félelemnek ugyanaz a fénye
Az éjjelt és a nappalt nem mossa egybe.
Előcsalogatják a legbelső éjszakák
Torz páráját, amik összegyűlnek
Az önmagukhoz kötözött erőkben,
Mikor a szavak odacsapódnak a falhoz
Az elejtett madár vak verdesésében,
A szárnyakkal bíró lény rémülete élesen,
Mint űrbéli óra adja ki a hangját.
1990
Lipp Márta fordításai
Sophia de Mello Breyner Andresen (1919. Porto – 2004. Lisszabon). Az egyik legjelentősebb XX. századi portugál költő. 1994-ben elnyerte a Camões Díjat. Ő volt az első nő, aki megkapta. A versei nemcsak portugál nyelvterületen ismertek. A költészete a legfiatalabb portugál költőnemzedékre is hatással van.
RUI COSTA:
Kenyér
Vannak emberek akik az
Összes ujjukkal az asztalon szeretnek.
Arcuk verítékével sütik a kenyeret
És mikor elhagyjuk őket még mindig
Az oldalunkon állnak.
Ez idő alatt nem érintkeznek velünk
A hold találkozik a ropogós kenyérrel amit eszünk
Amíg az ígéretek jókedvét a fűszál
Magányába desztillálja.
Ezek az emberek a föld maga
Ahol felvesszük a napot mert elkerülte az ujjakat
És a szív helyére fekete gyümölcsöt rakott.
Ezek az emberek a föld maga
Aminek nincs szüksége repülésre.
2005.
Haszontalan vers heggyel
Nézem az előttem pihenő hegyet
A majdhogynem örökzöld vizet és mindennek a hiábavalóságára
Gondolok ami ő és hogy ezen gondolkodni hiábavaló,
Amikor egy haszontalan gondolat azt szuggerálja,
Hogy a hegy lehet
Egy miatta meggondolt részlet
A saját gondolkodásom képletében, hogy
Azzal késztessen engem hogy a gondolatokon gondolkodjak,
És ne a hegyeken, ő marad mint annak előtte
Az örökzöld vízben pihenve mintha
Senki nem gondolkodott volna rajta.
2005.
Baleset VI
[klasszikus befejezés]
Nem tudom, szerelem mit mondtál
mikor a tengerben a hullám amit soha
sem láttunk kioldódott.
De ismerem ennek a hullámnak a
hevét amint a lábaimhoz ér
és hogy az egész testem megfeszült
hogy az istenhozzádot kimondja neked.
2009.
A turisták
Ezek a turisták és Görögországból jönnek
hogy megnézzenek engem.
Nem tudják hogy kihaltam
már vagy millió éve
és egy jövőbe veszett csillagocska
csúcsára települtem
ami a képmásunkat világítja meg.
Tessék a turisták a tűzszekerekkel,
így érkeznek vakmerők
és lecövekelnek ennek a városnak
a kövei előtt ami rothad a folyó mellett
mert nem ismeri a szeretet előkelő módját.
Ám a turisták,
ők a sirályok körmét tisztítják
és tonhalas tésztát esznek
míg becsatolják a szandáljukat
és engem néznek
és felállnak a válltáskájukkal és
megmarkolják a harpunát
és megkérdezik én vagyok-e Heródes és én
válaszolok nekik hogy nem,
sem Platón,
sem a jelentéktelen szomszédja aki
meghódította Lüdiát,
sem a ló aki elhatározta hogy meghal hogy
fedezze a Mester menekülését bizonyos tengeri
városok felé amiket nem kell lekicsinyelni,
de hogy meg tudom-e nyomni, igen,
a fényképezőgép gombját,
megteszem a szükséges lépéseket és
századokkal azelőtt hogy az univerzum
nem kontemplál
lekapom a fejüket – és visszamegyek
a magam idejébe
eközben ők elkezdik kefélgetni
a sirályok haját
és belépnek a csatornába amit Cézár
épített vakon járkálnak
jó messzire el
a várostól ami rothad a folyó mellett.
2012.
Lipp Márta fordításai
Rui Costa (1972. Porto – 2012. Porto). Portugál költő, teljes nevén Rui Filipe Morais Aguiar de Costa. 2005-ben ő nyerte a Daniel Faria Költészeti Díjat. 39 éves korában meghalt autóbalesetben. A verseit több nyelvre lefordították. A 2017-ben megjelent összegyűjtött verseit a legrangosabb portugál kiadó adta ki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: