JOSÉ LUÍS PEIXOTO HÉT VERSE

1.0FORDÍTÁSOKhttps://compilatore.cafeblog.huLipp Mártahttps://compilatore.cafeblog.hu/author/lipp-marta/JOSÉ LUÍS PEIXOTO HÉT VERSE<img class="alignnone wp-image-472 size-large" src="https://compilatore.cafeblog.hu/files/2017/07/peixoto-600x450.jpg" alt="" width="600" height="450" /> <h2>mikor a gyöngédség lesz a reggel egyetlen mértéke</h2> egy nap, amikor a gyöngédség lesz a reggel egyetlen mértéke, a karjaidban ébredek. meglehet, hogy minden határon túlmegy majd a bőröd szépsége. és a fény tartalmazza a szerelem elképzelhetetlen jelentését. egy nap, mikor az eső felszárad az emlékezetben, amikor a tél olyan távoli lesz, amikor a tartózkodó közöny reagál végre egy régóta magában hordott hangra, veled leszek, és a madarak éneke az ablakunkban. Igen, madarak énekelnek, virágok lesznek, de ami jön, az én felelősségem lesz, mert a karjaidban ébredek, és egyetlenegy szót sem szólok, még a szó elképzelését is elkerülöm, azért, nehogy lerombolódjon a boldogság tökéletessége. <h2>2001.</h2> <h2> </h2> <h2> </h2> <h2>az idő hirtelenül szétáradt</h2> az idő hirtelenül szétáradt az utcákon és a napokon, ahogy a vihar hulláma, hogy magával sodorja a világot, mutatja, hogyan szerettelek, mielőtt ismertelek. a szemed a víz, a föld, a tűz, a levegő labirintusa volt, amit szerettem, amikor azt képzeltem el, hogy szerettem, mind a tiedé volt, a te parancsod, ahogyan az élet szavait mondta, a te arcod volt. a te bőröd volt, mielőtt megismertelek, a fákban, a pillanatokban léteztél, és a felhőkben, ahogy a nap végét nézegetik, nagyon messze tőlem, bennem, te voltál a fényesség. 2001. <h2> </h2> <h2>Az örökkévaló magyarázata</h2> az idő lassan mindent átformál az időben, a gyűlölet időbe fordul, a szerelem időbe fordul, a kín átformálódik az időben. minden, amiről úgy tartjuk, hogy mélyen van, lehetetlen, állandó és megváltoztathatatlan, lassan átalakul az időben. az idő magában nem a semmi. a semmi időszaka a semmi. bár örökkévaló nem létezik, csak az örökkévaló az, ami létezik. a rajtam tartott szemed pillanatai jelentették a végtelent. a mosolyod pillanatai adták a végtelent. a ragyogó fényű tested jelentette a végtelent. a végtelen lettél a végsőkig. <h2> </h2> <h2>daruk rakják ki az árut a rakparton, és én szeretlek téged</h2> daruk rakják ki az árut a rakparton, és én szeretlek téged. izolált emberek sétálnak a körúton, és én szeretlek téged. elektromos csöndek szikráznak a szerkezetekben, és én szeretlek téged. rombolás áll a káosszal szemben, rombolás a káosszal szemben, és én szeretlek téged. torz testek tükröződnek a kirakatokban, és én szeretlek téged. éveket emészt el az elraktározott felejtés, és én szeretlek téged. az egész város az éjre készülődik, és én szeretlek téged. 2008. <h2> </h2> <h2>az író</h2> azt mondta, nem tudom, vajon mért írom le a nevedet. rápillantottam, azt feleltem, nem a nevem az egyetlen olyan valami, amit le tudsz írni. leírta egy papírlapra a nevemet, és beletelepedett egy karosszékbe, és egy kandeláber fénye volt a hold sugara, rávetült a leírt szavakra. és azt mondta, szeretlek. azt mondta, félek, hogy egy nap majd nem fogom birtokolni a képességet, hogy leírjam a nevedet. azt mondtam, nem csak a nevem az, amit le tudsz írni. még sok-sok éven keresztül írogatta le a nevemet, megkérdeztem, miért írogatod örökösen mindig a nevemet. Akkor rám pillantott és megkérdezte halkan, te ki vagy? 2002. <h2> </h2> <h2>úgy csinálunk, mintha rendben volna minden</h2> úgy csinálunk, mintha rendben volna minden, megtépázott és a múlt vasruhájába burkolt testek, égésnyomok bent a testben, a beszélgetések mélyén riadt sikolyok: úgy csinálunk, mintha rendben volna minden, rám nézel és tudod: az utca, ahol találkozik a szemünk, az éjszaka: az emberek nem képzelnek: olyan nevetségesek az emberek, olyan szánalmasak: az emberek beszélnek és nem képzelnek: becsukódunk: úgy csinálunk, mintha rendben volna minden: egyforma, forró vér a bőr alatt, bármi előtt, minden egyes napon, félelem vihar a mosolygó ajkakon: tényleg meghalok?, kérdezem magam: tényleg meghalok? Csak rám nézel és tudod: tüzes vasak, láng, csönd és eső, ami nem beszélhet: szerelem és halál: úgy csinálunk, mintha rendben volna minden: kell az a mosoly: az óceán eléget, a tűzvész megfojt. 2001. <h2>Szoba</h2> A plakátok az ottmaradt cellux-szal izzottak a falakon. A plüssmedvék a karjukat összezárva, ezért a majdnem semmiért, az ágyon lángoltak. A régi diák lapjai, a nyári képeslapok és a három itt hagyott költemény megtisztulva izzott belül az éjjeliszekrény asztalkában, a fiókban. Megtettem tizenhat évet, a nyár ideért, és a tűzoltóknak nem volt műszaki felszerelésük és alkalmas emberük. 2008. Lipp Márta fordításairich