A szavak olyanok,
mint a kristály.
Némelyik éles tőr,
pusztító láng.
Mások
épp csak gyöngyharmatok.
Titkok jönnek, áradó emlékezet.
Találomra hajóznak:
bárkák vagy csókok,
a vizek megremegnek.
Ártatlanok, elhanyagoltak,
árnyak.
Fényből szőtt anyagok,
maguk az éjjelek.
És hasonló hamvas,
még zsenge mennyeket idéznek.
Ki hallja meg őket?
Ki őrzi akképpen,
akik, vad viharok,
színtiszta kagylójukban.
Lipp Márta fordítása
São como um cristal,
as palavras.
Algumas, um punhal,
um incêndio.
Outras,
orvalho apenas.
Secretas vêm, cheias de memória.
Inseguras navegam:
barcos ou beijos,
as águas estremecem.
Desamparadas, inocentes,
leves.
Tecidas são de luz
e são a noite.
E mesmo pálidas
verdes paraísos lembram ainda.
Quem as escuta? Quem
as recolhe, assim,
cruéis, desfeitas,
nas suas conchas puras?
1958. A “Coração do Dia” kötetben.
Kép: Paul-Elle Ranson, Sziklák Escuar Heria-ban, 1891.